Mégsem mondok ilyet. Azért nem, mert ordít a könyvről, hogy a szerző nem tudta befejezni, csupán abbahagyni. Tény, hogy jó érzékkel, jó helyen tette, mert ha tovább fokozza a különösebb belső összefüggésekkel nem rendelkező, bár itt-ott a szálakat összekötő mozaikos bemutatást, az egyszerűen unalmassá vált volna. De nem sikerült jól a befejezés A két cselekményes mozaik-szál közé beiktatott, felsorolás -szerű, szereplő nélküli leírása az ország pusztulásának: nyögvenyelős. Elvégre is eddig egy regényt olvastunk, nem pedig egy szinopszist. Aztán Obertone megrázza a fejét, mint a vízbe esett tacskó, és kapunk még egy fejezetet, ahol elvileg megmagyarázódik, miért az a címe a könyvnek, ami (de inkább nem). Ez a befejező szakasz az egyetlen, amelyben Obertone a szikár leíráson túl megpróbálkozik valami mással… (Azt, hogy mivel, és hogyan ér véget az értékelésem a szokásos helyen elolvashatod)
A közeljövő sötét Franciaországában egy rendőrségi intézkedés egy párizsi külvárosi negyedben tragédiába torkollik. Az egyik csapdába csalt rendőr elveszti hidegvérét, és válogatás nélkül tüzet nyit. Az iszlamista gettó lángra lobban, amibe az egész ország beleremeg. Városról városra terjed tovább a tűz, a Köztársaság darabjaira hullik. A rendőröket, a bűnözőket, a terroristákat, az állami vezetőket, az újságírókat és az átlag polgárokat egyaránt maga alá temeti a káosz. Az áram- és vízszolgáltatás gyorsan megszűnik, az élelmiszerkészletek kimerülnek, nincs többé közrend, kommunikáció, szállítás és orvosi ellátás. A káosz eléri a vidéket, a társadalom széthullik, és a városok az erőszak, a fosztogatók, és hatalmas tűzvészek áldozatául esnek. Mindentől megfosztva és magukra utalva, a polgároknak fel kell készülniük, hogy szembeszálljanak a pusztítással... *** Bán Mór ajánlója: Megdöbbentő regény a közeljövőről Műfaja szerint a francia Laurent Obertone regénye társadalmi sci-fi, keserű, rémisztő disztópia.
A miniszterelnök a párbeszéd híve, az aktivisták együttérzésükről biztosítják a kisebbséget, és köpködnek a rasszista, erőszakos rendőrökre. Amikor egy lázadó az állatkertben kivégez négy fehér embert, és az ott levő rendőr nem lő, az ott állók megdicsérik, hogy mekkora önuralommal rendelkezik, minek öntött volna olajat a tűzre egy ilyen feszült helyzetben. Naná, hogy eszembe jutott annak az emberjogi aktivista nőnek az esete, akit két vagy három migráns megerőszakolt, és ő nem győzött bocsánatot kérni tőlük, mert tényként kezelte, hogy a megtapasztalt rasszizmus az oka a tettüknek… Abszurd? Az egyes fejezetek kezdete után mindig megtudjuk, hogy hol vagyunk és mikor. Mármint úgy mikor, hogy hány órakor. A könyv teljessége pedig gyakorlatilag három nap története. És ennyi idő alatt semmivé lesz egy komplett ország. (Itt a blogon van egy csuda jó idézet a könyvből! Csak úgy mondom…) Erről szól ez a könyv. A GERILLA MINT REGÉNY Gyerek és kamaszkoromban egyszerű volt: az volt a könyv, amit a könyvesboltban árultak.