A Kádár-korszak az 1956–1988 közötti évek közkeletű elnevezése. A rendszernek nevet adó pártvezér 32 éven keresztül volt az ország első embere, azaz a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) első titkára, ill. főtitkára, és emellett 1956–1958-ban, továbbá 1961–1965-ben a Minisztertanács elnöke. A Kádár-korszak két nagy szakaszra oszlik, amelyek közül az első a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásától 1962–1963-ig tartott. Az 1956. november 4-én létrejött Kádár-kormány első feladatának a rendcsinálást tartotta, vagyis a forradalomban részt vettekkel szembeni megtorlást és a pártállam helyreállítását. Nyilvánvalóvá vált azonban az, hogy a Rákosiék által preferált sztálini út nem járható tovább. Ezen a felismerésen alapulva – mert bár az alapvető célok nem változtak, csak legfeljebb az azok eléréséhez használt eszközök – Kádárnak sikerült személyi hatalmát megszilárdítania. A második nagy szakasz (1962–1963-től 1988-ig) időszakában alakultak ki a rendszernek azok a sajátságos jegyei, amivel a Kádár-korszakot a legtöbben azonosítani szokták.
Túl nagy a kényelem? Individualizmus dívik? Mi lesz a közösséggel? Ez lenne az út a kommunizmus megvalósulása felé? Túlzott kispolgáriasodás? Bizony, a korszakban sem tudták pontosan meghatározni, hogy pontosan milyen eszközökkel tudná elérni a társadalom az áhított teljes egyenlőséget. Végül az a válasz születik meg a feltett kérdésekre, hogy ami általánossá válik, az már nem lesz többé a kispolgáriasodás metaforája. A munkás-paraszt szövetség szobra Budapesten. Alkotó: id. Fekete Géza. Felállításának éve: 1956. Kép forrása: A Kádár-korszak társadalma elvileg a két nagyobb csoportból állt: munkás és paraszt. Emellett jelent meg lehetőleg egy új, rendszerhű értelmiségi réteg kinevelése a két társadalmi osztály szülötteiből. Ebben a rendszerben mindenki megtalálja a helyét. A munkához való jog biztosítva van, sőt kötelező a munka, mert a Kádár-kor Magyarországában teljes a foglalkoztatottság, ezért futja az embereknek a viszonylagos jólétük és biztonságuk megteremtésére. Vagy mégsem? Felmerülhet a kérdés, hogy van-e szegénység az országban, beszélhetünk-e leszakadt, leszakadó rétegekről?
Ezek azok a sajátosságok, amelyek alapján a rendszerre oly jellemző megnevezések megszülettek: "gulyáskommunizmus", "frizsiderkommunizmus", vagy épp a nyugati újságírók hatására elterjedt "legvidámabb barakk" kifejezés. Melyek voltak ezek a jellegzetességek? Bár a gazdasági életet továbbra is a tervgazdálkodás határozta meg, de abban helyet kapott a piaci szempontok korlátozott mértékű alkalmazása. A kultúrpolitikát is az Aczél György nevével fémjelzett három T (tiltott, tűrt, támogatott) ideológiája hatotta át, de a rendszer hagyott olyan szelepeket, amelyek révén a kommunista ideológia hegemóniájának a megszűnése és a szellemi-kulturális élet liberalizálása valamelyest teret nyerhetett. Harmadrészt szólni kell a rendszernek azon – a sokak által nosztalgikusan megidézett – jellemvonásáról, amely a szerény, de biztos anyagi gyarapodás lehetőségét teremtette meg az emberek számára, ám ami ugyanakkor egyet jelentett a "kapun belüli munkanélküliséggel" és az ország nagymérvű eladósodásával.